ordítok…

Ordítok, mint egy állat. Ordítok és minősítek. Ordítok, mert tehetetlen vagyok. Ordítok és nem érdekel, hogy mit mond, mennyire fél vagy mennyire rémülten néz rám. Nem érdekel, mennyire kicsi és nem számít mennyit romboló ezzel a lelkén. Én csak ordítok mert már nem tudom mit csináljak. Ordítok vele, pedig még csak tanulja az életet. És megtanulja ezt a hülye ordítozást is. El vagyok veszve a tanult minta, és a sok sok olvasott dolog között, amit fejben tudok, de bazinehéz gyakorlatba átültetni. Kiakadok a legkisebb pici marhaságra is. Olyan feszültség van bennem, ami megmagyarázhatatlan, zabolátlan és uralkodik a lelkemen, a gondolataimon és a cselekedeteimen. És ordítok. Azonnal és önkívületben. 

De hátul megy a monológ: bocsáss meg, nem akarlak bántani…hagyd abba végre te hülye p…a  mondom magamnak…elég volt…elég volt, ez nem én vagyok…ne hergeld fel magad, csak nyugi….hagyd már abba, ennek semmi értelme…nekem is szar hogy ezt csinálom…miért nem tudom abbahagyni…ez nem normális…mi a baj velem…ésmár zokogok belül a szégyentől, a bánattól és a bűntudattól…

Aztán kintre is kiér a zokogás…már nem minősítek, már nem ordítok, nem csapkodok, nem kívánom a halálba azt a riadt szemű kicsit ott hátul a kocsiban…akiről rendszeresen azt hiszem, hogy felnőttként kéne viselkednie, hiszen annyira empatikus, értelmes és okos. csak hát csinál hülyeségeket…de ugye ki nem… Miért nem tudok ilyenkor kapcsolódni? Miért nem tudom kinyitni a szívemet? Miért hibaztatom őt már megint? Miért? Miért? Miért nem tudoknyugis normális anya lenni? Lehet nem is való nekem ez a gyerekes lét…

És felriadok, csatakos hajjal, zihalok, a szívem majd kiugrik a helyéről. Látom a fiamat nyugodtan aludni a hajnali félhomályban. Nyugodtak, békések, csodádak. Magamhoz húzom őket és cska ölelem mindkettőt. Lassan megnyugszom. Etemetem magamban ezt az orditozó rémet. De bennem él ez is. Csak nem engedem többé szabadon…